Életünk kezdetétől, már a megszületésünk előtt is, a környezetünkre adott válaszként szervezzük önmagunkat. Elhúzódunk onnan, a testünkkel és a tudatosságunkkal, ami fájdalmas vagy elárasztó, és összehúzzuk azon részeinket, melyek fájdalmat tapasztalnak. A durva ingerektől való elhúzódásunk nem csupán mentális folyamat, hanem a fájdalomérzet elleni tényleges fizikai összehúzódás.
Ezek az összehúzódások létfontosságú szerepet játszanak az épségünk megőrzésében, így nem veszítjük el a központi szervezői képességünket, ami számontart minket és a környezetünket. Lehetővé teszik, hogy boldoguljunk a környezetünkkkel és önmagunkkal, így nem árasztódunk el, és a lehető legjobban fenn tudjuk tartani a gondozóink szeretetét és jóváhagyását, amire szükségünk van a túlélésünk és fejlődésünk érdekében.
Így, bár az összehúzódásaink csökkentik a képességeinket, és akár darabokra is törnek minket, mégis megvédenek a teljes széteséstől. Megóvnak minket attól a fokú elárasztottságtól, ami szélsőséges trauma esetén az én-érzetünk széthullását okozhatja - annak az érzetnek az elvesztését, hogy egy darab, összefüggő személyként létezünk hosszú távon.
Ezeknek az összehúzódásoknak az elengedése azt jelenti, hogy fokozatosan visszanyerjük mind a természetes képességeink teljességét, mind a körülöttünk lévő világ tisztán érzékelését.
Forrás : Judith Blackstone Trauma and the Unbound Body 17. o. (ford. Nagy Judit)
Kép : https://afremov.com